Fogtam a fejét amit már napok óta alig tudott fölemelni... gyerekeim betakarták lefogyott, vékony, egykor robosztus impozáns testét, talán mert úgy akartak rá emlékezni mint amilyen mindig volt: mindenki csodálatát kivívó, tisztelet parancsoló, hatalmas, kedves oroszlánkirály... büszkén sétáltak vele bárhová is mentünk, hiszen nem volt ember, gyermek aki ne fordult volna utána, vagy ne állt volna meg egy simire...
Simogattuk kopott, fénytelen szőrét, hatalmas és annyira szeretnivaló buksiján még mindig finom selymes volt a szőr.
Homályos szemecskéi mögött ott volt még az a szeretettel teli hűség, az a megfoghatalan, meleg barnaság.
Beletörődve, fáradtan, nyugodtan tette feje teljes súlyát a kezembe...a hatalmas, szépséges leonbergi kan, Caspy.
Tudta hogy mi fog történni...
Hálásan és szomorúan emelte rám tekintetét, a fejét már nem volt ereje mozdítani. Mintha mondaná: „Nem lesz semmi baj, én kész vagyok az útra, neked még dolgod van itt a Földön, de odaát megvárlak, és veled leszek mindörökre. Csak tedd ami a dolgod, az én feladatom a végéhez ért.”
Fogtam a fejét magamhoz szorítottam, finoman, nehogy kellemetlen legyen neki, nem bírtam tovább nézni alig pislákoló szemeit. Örök szeretetet és hálát ígértem neki némán, visszafojtva a könnyeim, mert az állatorvos már megérkezett, és tudom, hogy mennyire nehéz nekik is a gazdi gyászát látva kioltani szeretett állatuk életét.
Erősnek kellett maradnom a kritikus pillanatban, egyfajta asszisztensi szerepkörbe léptem át, segítettem a vénakanül behelyezésében. Ez a megváltozott szerep adott erőt ahhoz, hogy némán nézzem végig ahogy csodálatos kutyám testéből eltávozik az élet.
Feje egyre nehezebb lett kezemben, szemecskéit lecsuktam és egy utolsó csókot nyomtam az orrocskájára, arra az eszméletlen cuki ívre, a szemei között. Imádtam ezt a részét, még most is ajkaimon érzem bársonyos puha szőrét.
"...Isten Veled, drága és hű Barátom! Add át szeretett csókjaimat Bonnienak és Clydenak, Emmának és Nelsonnak, akik mind elvittek magukkal egy darabot a szívemből. Mondd meg nekik, hogy sosem felejtem el őket, általuk is jobb emberré váltam, örökké hálás leszek nekik mindazért amit kaptam tőlük. Legyetek egy csodálatos falka odaát. Szeressétek egymást, és ne felejtsetek el időnként lepillantani ránk..."
Levettem a kezem a szeméről, üveges élettelen tekintetére rázártam barna szemhéjját. Tudtam hogy most már jó neki, mert elmúlt minden fájdalma amit ez a gyönyörűséges test okozott neki az utóbbi hónapokban.
Másfél éve hogy Caspy elment, de szinte nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Mi sem bizonyítja jobban azt a tényt, hogy a szeretetem egy cseppet sem csökkent.... mindörökké...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
